Csak a szépre...

-Na? Ha már itt vagyunk?

-Jjjja.

-Utánna csend és....

-....Muszáj neked itt is klasszikust citálni?

-Nem is hoztam olyasmit.

-SSSSSSSS!!!!

-Ühüm.

A három árnyék némán vált ki a sötét árkád rejtekéből, – szent meggyőződésük szerint- szellemként közelítve meg az öreg pesti bérház egyik földszinti lakását. A kockázat igen nagy volt, hisz egy ily meleg Júliusi este a tucatnyi kitárt ablak, mint megannyi kíváncsi fül tapadt az udvar homályára. A kis különítmény, pedig korántsem tűnt profi lopakodónak. Réz -az értelmi szerző- ment elöl, kezében A csomagot szorongatva, szorosan nyomában a két Dorombival, kik riadt baglyokként pislogva lopóztak.

Az ötlet hirtelen támadt -mondhatni az alkalom szülte- és nem sokat teketóriáztak. A kisebbik Dorombi –Ármin- tudakolta, hogy mit lehetne kezdeni a szajréval, amikor úgy is el vannak látva mindannyian. Reggel, pedig indulnak a magyar tengerhez. És Réz már készen is állt tervével, amit szinte azonnal el is fogadtak. Szinte, mivel Gábor- az idősebb Dorombi- azonnal sűrűfosást kapott a stressztől. Hiába, no. Ő nem egy rambó, hogy az éj leple alatt orvul cserkésszen be védtelen embereket. De a döntés már megszületett, és két kupica szatmári szilvával később, már nem is tűnt impossibile-nek a mission.

Özv. Berseiné –Magdi néni- volt a célpont. Mióta Zoli bácsi – az ő férjura- hat éve eltávozott, az amúgy is csendes, mosolygós néni visszahúzódóbb lett. A gyerekek már kirepültek. Amerika országba csatangolt ki mind a kettő. És bár nagyon odavoltak

éccsanyáért, nem nagyon látogatták. Nem a nagy víz volt az oka, inkább a karrier, no meg a család, amit mind a kettő megalapított már. Levél jött ugyan néha -és ilyenkor a

Néni valósággal repült örömében-, de félszegen mondta, hogy a hangjukra már alig emlékszik. A telefon- modern világunk eme gyöngyszeme- azonban kimaradt az életéből.

Mint minden jó honpolgár, ők is beadták annak idején az igénylést, tán a papír is meglenne valahol megsárgultan. Ám mire a technika forradalmi szele átsüvöltött a bérház Udvarán Magdinéni egyedül maradt, és hát valljuk be a nyugdíjnak máshol is volt épp elég jó helye. A telefonszámot -amit az egyik levélben kapott- a minap is ott gyűrögette a sarki fülkében, de a számsor olyan hosszú volt, hogy valahányszor nekiveselkedett mindig vétett valahol hibát. A kedves női hang pedig, aki idegen nyelven tudatott vele valamit gépiesen, nem tűnt ismerősnek. Segítséget kérni, pedig röstellt volna.

Ez a telefonszám Réznek is megvolt régóta. Levélben kapta ő is a fiuktól, hogy ha arra jár

csörögjön és fussanak össze. Ha arra jár….persze…

Szóval ez adta végül az isteni szikrát. Gábor épp aznap lett gazdagabb egy pettyes maroktelefonnal -olyan feltöltőssel- az egyik tejkonszern szlogenpályázatán nyerte. Gavalléros egyenleggel.

Üzembe helyezték hát a drótnélküli zsenit és Réz betáplálta az irdatlan számsort. Minden készen állt az akcióhoz. A tartozékokat egy kis tasakban helyezték el és nekieredtek a sötétségnek.

Átvágva az udvaron el kellett haladniuk a hajdani házmester ablaka alatt. Gábor –köszönhetően lakli lábainak- kevés híján keresztül esett az ajtó elé rakott virágládán. Ármin kapta el az utolsó pillanatban és mosolyogva vette tudomásul, hogy bátyja továbbra sincs harmonikus viszonyban sem a növényekkel sem végtagjaival. Komor tanú erre a szobájában senyvedő fikusz is.

Mikor elérték a néni ablakát, a megbeszéltek szerint Réz berakta a nyitott ablak mellett álló asztalra a pakkot, Gábor elővéve a telefont tárcsázta a betáplált számot, majd két csengetés után bontotta a vonalat. Tudták, hogy bárki, akinek hívása érkezik egy ismeretlen számról szinte bizonyos, hogy azonnal visszahívja azt. Már a kíváncsiság miatt is.

Ezután az események villámgyorsan követték egymást.

Miután az asztalra tette a telefont, Gábor ingujja beakadt az ablakpárkányba. Ármin- miközben odaugrott segíteni- rálépett Réz lábára. Ettől úgy meglepődött, hogy hátraugorva teljes erőből lefejelte a nyitott ablakszárnyat. Réz miközben eltiport lábát kapdosta, egyszerre próbálta leakasztani Gábort alkalmi fogasáról és megtámasztani a kótyagosan sziszegő Ármint. Így összekapaszkodva, mint akik jól végezték dolgukat búcsúzóul keresztülestek a rájuk leselkedő virágosládán. Egymás hegyén-hátán, négykézláb jutottak el a kapuig. Zajt immáron nem ütöttek mivel Gábor résben felejtett keze tompította a nehéz tölgyfaajtó csapódását.

Tölgyes –a hajdani házmester – először gyanakodva, majd egyre nagyobb derűvel szemlélte az eseményeket ablakából. A szolgálatban töltött hosszú évek kialakították benne azt a fajta éberséget, amit most a fiuknak sem sikerült kijátszaniuk. Nem esett nehezére a gyér világítás mellett is kitalálni, ki lehet ez a három suta alak, aki amatőr módon settenkedik a kihalt udvaron. A kivonulásukat látva, pedig egyenesen örült, hogy nem fedte fel inkognitóját. A látvány mindenért kárpótolta. Miután elült a por, amit ninjáink keltettek és csend borult az udvarra, új hang ütötte meg fülét. Egy mobil csengett és a hang Bersei néni konyhájából jött. Kedves kis dallam. De hisz nincs is telefonja! Mi folyik itt?

Magdinéni még nem aludt, amikor meghallotta a dallamos hangot. Először nem is figyelt rá, mivel a rádiót „elzárta” mielőtt bevackolta volna magát. Épp könyvet olvasott a szobában. De a csilingelés csak nem maradt abba. Ki lehet az a figyelmetlen, aki nem törődik a csipogójával és felveri a házat. Lassan feltápászkodott és a konyhába ment. Meg is ijedt nagy hirtelen, mivel a konyhaasztalon egy villogó, zizegő izé mocorgott és közbe adta ki magából azt a hangot. De hát… Mi a…

Hirtelenjében nem is tudta mit tegyen. Arra ugyan lámpát gyújtva már rájött, hogy ez egy olyan „maroktelefon”, ám fogalma sem volt, hogyan került oda és mit kellene neki most tennie. Azt pedig végképp furcsának találta, hogy a telefonnak túrórudi kinézete volt. De a csilingelés csak nem maradt abba.

Csak nem fog sakkban tartani egy telefon a saját konyhámban! -gondolta elszántan és lesz, ami lesz alapon felemelte a bárányhimlős zenedobozt az asztalról. Láthatóan ez még nem oldotta meg a problémát, mivel a csengetés nem maradt abba és most már Magdi néninek volt kínos, hogy itt hőbörög a konyhájában egy ilyen…..izé.

A megoldás kézenfekvő volt. Az oldalát megnyomva azonnal kipattant a telefon eleje és máris kapcsolta a vonalat.

Petikém!- Hallotta Tölgyes a fojtott kiáltást és látta, hogy Bersei néni arcán már csorogtak is a könnyek. Abban a pillanatban megértette mit is forraltak ezek a csibészek az éj leple alatt és egészen elszorult a torka. Miközben kint az ajtó elött összeszedte a szétdúlt virágláda tartalmát, arra gondolt talán nem esett baja egyik betyárnak sem az ádáz küzdelemben.

 Az ember azt hinné, hogy bizonyos kor után már semmi sem tudja meglepni. Főleg nem a saját szakterületén. Mert a csajozás is ilyen „szakterülete” volt Törőnek. Dolgos, szép szakma de a siker kézzelfogható.

Mindig is jóvágású gyereknek tartották s mivel ez kellő lazasággal és intelligenciával párosult, minden együtt volt a sikeres vadász címhez. Harmatos tinédzser korától buzgó figyelemmel követte az idősebb srácok próbálkozásait. Szinte észrevétlenül leste el, miként lehet a lányoknak úgy bókolni, hogy azok szinte kiköveteljék maguknak a földharccal tarkított konfrontáló megküzdést. Az alapos megfigyelésnek csakhamar meg is lett a gyümölcse.

Rékának hívták és egy suli-bulin történt. Nem mondhatnánk hogy simán ment, bár ebből a külvilág mit sem vett észre. A szemkontaktus már meg volt és a hely is ideálisnak tűnt. Csak lazán. Mint a nagyok. Sikerült is beesni a büféasztal mögé. Tényleg, ki a francnak juthat eszébe szendvicseket telepíteni a kűzdőtérre? Szerencsére David Bowie elnyomta a csörömpölést. Csupán azt furcsállták néhányan, hogy miért szedték le az asztalt ily viharos gyorsasággal. De élt, és ezt mindenképp égi jelnek kellett tekinteni. A ruhája is többé-kevésbé épségben úszta meg a mutatványt, csupán „trendi” bordó ingjét tarkította tojáskrém, valamint nyomokban mustár. Problémamegoldás. Mivel a tornaterem adott otthont a diákhőbörnek, óhatatlanul ott hevertek mindenféle sportkellékek. Helyzetfelismerés. A kemposok fekete felsője pont erre a célra lett kitalálva, bár a hozzá tartozó sárga színű öv barokkos túlzásnak tűnt. A siker immáron garantált volt. Vidám csevely, melyre remek alkalmat szolgáltatott, hogy a kiszemelt rálépett az öv lelógó végére. Miután ugyanezt Törő is elkövette röviddel ezután és nemes egyszerűséggel lefejelte a lányt, létre is jött a testkontaktus, majd estében elkapva karjaiba zárta, ahonnan már nem lehet elrontani.

Ezt követően, köszönhetően az atombiztos alapoknak szépszámmal akadtak hódításai. Soha nem jelentet akadályt, ha idegen környezetben találta magát, remekül vette fel a környezet ritmusát a helybeliek megkülönböztetett figyelmét magára vonva. Egyszer egy falusi majálison vendégeskedtek a cimborákkal, s míg a többiek a helyi kerítésszaggatót kortyolgatva ábrándoztak a formás, kikapós leányokról, ő egy épp szolgálaton kívüli traktorral tarolt közöttük. Mivel a megérdemelt jutalom nem maradt el, a megyei korház baleseti osztályán lábadozva sok kedves emlékkel lett gazdagabb.

Egy másik alkalommal, midőn a Margitszigeten csatangoltak vidám Svéd turistalányokba futottak bele.  Bár a skandináv nyelvterületen nem mozgott valami otthonosan a segítőkészség áthidalta eme aprócska zavaró momentumot. A lányok szavából kivehető kérdő hangsúly és a kezükben lobogtatott lepedőnyi térkép nem hagyott kétsége a felől, hogy ide bizony férfi kell a javából. És ha már együtt szereztek a lányokkal amatőr térképészeti ismereteket, kalauzuknak is felkérték Törőt, aki a tengerkék szemeknek és biztató ölelgetéseknek engedve nem is nagyon akart nemet mondani. Természetesen a többiek is kivették a részüket a túravezetésből, hisz mindig is összetartó srácok voltak. Tudod, jóban, rosszban együtt. Nos a kellemes délutánt még kellemesebb este követte, mivel a lányok a Nyugatinál vertek tanyát egyikük rokonának üresen álló tetőkertes odújában. Itt tudta meg törő, hogy az orra alá dugott abrosz nem is térkép volt, hanem egy csinos kis blézer szabásmintája. A Svéd vendégszeretetről pedig csak jót mondhatott mindenki, leginkább persze Törő, akire a teraszajtón bekúszó augusztusi pirkadat két szőke hajkorona közt lelt rá.

És az évek szépen, lassan adták egymás kezébe a kilincset. Törő egyre gazdagabb lett élményekkel és  szakmai reputációja is meredeken ívelt felfelé. Nem egyszer előfordult, hogy siheder legények somfordáltak oda mellé bulikban és udvarias, ám zavart makogással érdeklődtek a szakma egyik-másik fortélya iránt. Ő persze soha sem volt szűkmarkú, ha tanácsról volt szó és gyakorlati példákkal szemléltetve támogatta a feltörekvő ifjakat.

Ily dolgos évek után köszöntött rá az ominózus nap. Egy ifjú és lelkes kollégával épp kedvenc sörözőjük árnyas teraszán cseréltek eszmét, amikor a mellettük elhaladó kerékpárúton feltűnt egy gyönyörű fiatal lány. Lassan hajtott, így volt épp elég idejük figyelmesen szemügyre venni és eltátani a szájukat. A tünemény lassított, majd megállt mellettük. Mosolyukat udvariasan viszonozta, majd kérdéssel fordult asztaltársához. Az útbaigazításhoz –melyet a szépség igényelt- pár lépést el kellett távolodniuk az asztaluktól. A csoda még visszalibbent és feltette a világ legpimaszabb kérdését:

-          Elnézést bácsi, teccik vigyázni addig a kerékpáromra?

A sör, amit éppen ivott törvényszerűen a nyakába ment és a kemény hab a szemöldökén kötött ki, ami alól így csak dülledt szemei látszottak ki. Szó bennszakad, hang fennakad. Törő csak bámult bambán, mint a csepp gyermek, kinek épp most orozták el kedvenc dömperét. Midőn újra pulzust tapintott ki magán óvatosan körülnézett, ám minden a helyén volt. A világ nem omlott össze és a végítélet harsonái sem szólaltak meg.

Hát megtörtént. Na és? Biztos csak nyelvbotlás volt. És ha nem is neki szólt a kérdés? A csudát fog ilyen bagatell kérdéssel foglalkozni egy ily csodás nyári napon. Hamiskásan elmosolyodott, óvatosan feltápászkodott az asztaltól, fizetett, majd ősz fejébe csapta szalmakalapját és botját lengetve elindult a Tabán felé. 

 Vannak fölös kilóid? Nekem igen. Mindíg is problémás volt miként szabadulhatnék meg tőlük. Sport, mozgás, diéta megvolt. Mégis makacskodott az úszógumi. Remek étrendkiegészítők kínálják magukat, zsírégetők, fogyiövek, meg mifenék. De semmi. Gondoltam, közeledvén a negyvenhez ez így ok. 

Aztán egyszer úgy fél éve egészen más okból leálltam az imádott tejjel (tényleg nagyon szerettem), majd rá nemsokára a lisztes holmikkal. És láss csodát, eddig 15 kiló pattant le, de úgy, hogy semmi szenvedést nem okozott. Előtte is és azóta is megy a bringa, r-go ebben nincs változás. A csokiéhség elmúlt (szoktam enni, de nem kívánom), jobban igénylem a gyümölcsöt és tele vagyok energiával. Ja és semmi "ét-trend" kiegészítő! Akkor most mi van? Valamit csúnyán benéztem.

Gondoltam utána nézek, hátha elrontottam valamit. Például Szendi Gábor http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/tej.php sok érdekes dolgot leír a témával kapcsolatban. Érdemes olvasgatni. Bizonyosan sok okos infó akad még, de nem érzem magam térítőnek, akit érdekel keresgéljen a neten. 

Akkor viszont megint itt az ártatlan kérdés, hogy ezeket miért nem vágja a képembe a média? Mert ez segítség lenne a javából. Talán azért, mert akkor nem lehetne eladni azt a sok fölösleges szart jó pénzért? 

Azóta, ha kérdezik, milyen diétát nyomok szégyenlősen mondom, hogy semmilyet. Csak nem eszem olyasmit, ami nem jó nekem. Persze ilyenkor jön a fikázás meg a reklám szöveg, de hetekkel később (szigorúan négyszemközt) hála és köszönet, mert olyan fasza.

Hát ennek örülök 

Ha már zimankó, kezdjük ezzel.

Kitartóan bringával hidalom át a távolságot a kecó és a munkahelyem közt, talán hogy új tartalommal töltsem meg a teminátor (élő szövet a fém vázon) fogalmát. Nem-nem, szó sincs semmiféle vasember lelkületről, csupán elegem van a BélKárVég nyújtotta élményvilágból, és szerintem a lustaság is sokat nyom a latban. Arra ugyanis nem érzek elég erőt magamban, hogy csipa reggel üszkösre fagyva 10-20 jómunkásemberrel várjam a hős sárga úthengert, majd a test-test elleni kűzdelmet gyakoroljam cca. fél órát.

Itt szúrnám be: Figyeltétek már, hogy hajnalban míly nagy számban reprezentált a nyugdíjas réteg? Falkában vonulnak, nyomulnak és prüszkölnek minden apróságért. Egyszer, párommal beszélgetve azon morfondíroztam, hogy vajon mi a pihét keresnek ezek ilyen mogorva reggel a tömegközlekedésben?

-Kalandot! - Adott triviális magyarázatot.

Szóval a bringa és a hideg. Nyáron,ugye nincs semmi különös benne, hisz szerencsére egyre többen kapnak rá az ízére. Az, hogy mifélék, megér majd egy külön posztot. Szóval sokan vagyunk. De ahogy zordul az idő, sokan szögre akasztják a szamarat. És ez nem is baj, fő a biztonság. Ez persze a bringásfutárokra nem vonatkozik, de hát ők még atomtámadás alatt is kézbesítenek. Vigyázni rájuk!!! Szerintem mind UFO...

Most, hogy már alacsonyan röpködnek a mínuszok egyre nagyobb figyelmet kap a bringás. A minap jöttem át a Szabadság hídon (a kedvencem) és megálltam egy percre lesni, hogyan araszol a nap Csepel felett egyre magasabbra. Békés, mosolygós pillanat. Finom zene a fülben, napfelkelte, széles mellkas. Mi köll még? Ahogy állok ott és töltöm a lelkem megérintik a vállam. Füles ki, lám ki az. A srác, (20 ha volt) már nem volt szomjas. Görbe éjszaka után lehetett. A kezében akkora fagyival, mint egy trombita. Asszongya:

- Mit csinálsz ninja? (a csuklya vihette félre) -B-b befagy a segged öccsém! - Majd miután ráfókuszált a napfelkeltére:

- Igaz, nincs is annyira hideg, csak a fagyi beszél belőlem.

Szép reggel volt.

Vigyázzatok magatokra